tanartanar

Butola Zoltán

Néhány gondolat a pedagógus demonstráció margójára

Előzmények

Az elmúlt évtizedek azt bizonyították, hogy a tanárok hátán akár fát lehet vágni, érdemi összefogásra, érdekeik képviseletére egységesen képtelenek. A tanár-szakszervezetek taglétszáma a pedagóguslétszámhoz (kb. 140 ezer fő) viszonyítva jelentősnek mondható (honlapjuk szerint PSZ: 40, PDSZ: 22 ezer körül). Az egymás közti vetélkedés, a megfelelő karizmatikus vezetők hiánya és a tagság döntő többségének nyilvánvaló passzivitása miatt számos demonstráció, illetve sztrájk-kezdeményezésük bukott meg, sőt, vált megmosolyogtatóvá vagy inkább szánalmassá. A mindenkori kormányzat mindezek tudatában érdemi ellenállás nélkül volt képes keresztülvinni a közoktatáson mindenféle reformot, vagy annak az ellenkezőjét, időnként elképesztő dilettantizmusról és pazarlásról tanúságot téve. A meg-megújuló reformdömping legtalálóbb jelzője az ötletszerűség volt, illetve jelenleg is az. Koherensnek tűnő külföldi rendszerekből, más országokban alkalmazott, vagy hazai gyakorlatokból, kutatók dolgozataiból ötletszerűen emeltek ki dolgokat, s azokat, mint Kolumbusz tojását mutatták fel: ez fogja megoldani az egyre feszítőbb problémákat. (Messze nem a teljesség igényével emlékeztetőül néhány példa: 6 és 8 évfolyamos gimnáziumok indítása, majd drasztikus korlátozása, nyelvi előkészítő osztályok támogatása, majd megszorítása, szegregáció megszüntetése, majd újraélesztése, minőségirányítási rendszer bevezetése, majd elhalása, tankötelezettség korának felemelése, majd leszállítása. S volt még a szakmunkásképzés 3-ról 4 évfolyamosra, majd újra 3 évfolyamosra történő átszervezése, Sulinet program elindítása, majd megrekesztése, a szakképzésben a TISZK-ek létrehozása, majd felszámolása, a KLIK létrehozása, a szakképzés ebből történt kiszervezése, a tankönyvpiac engedélyezése, majd államosítása, az Arany János Tehetséggondozó Program újdonsült berekesztése, a magán-iskolarendszer felvirágoztatása, aztán elsorvasztása.) S mindezt szinte szó nélkül – magában persze morogva, néha dühöngve – végrehajtotta a pedagógus-társadalom.

Miért most?

Úgy tűnik, most mégis eljött az a pillanat, amikor fellázadni és összefogni látszanak a pedagógusok. Miért éppen most?

Elsősorban az intézményi önértékelés, illetve a tanfelügyelet, portfólió stb. miatt csordult túl a pohár. Higgyék el, akit nem érint, nem is igen értheti, miről van szó. Röviden: egy tanár elkészít egy több tucat előírásnak megfelelő ún. portfóliót (óravázlatok, reflexiók, önértékelés, önbírálat, publikációk stb., átlag kb. 100 oldal), majd ennek a védésére készül. A kijelölt kollégája 77 (nem hasra ütés, nem is magyar népmese, ennyi a meghatározott konkrét szám!) szempont alapján értékeli e tanár munkásságát. A portfóliót és az értékelést más iskolák pedagógusaiból álló, 3 tagú tanfelügyelői bizottság előbírálja, helyszíni óralátogatásokat tesz, majd minősíti a tanárt – mindezt kapcsolni kell az iskolai önértékeléshez, amit az iskolák vezetői + kijelölt kollégák végeztek/végeznének el. Ez alapján kerül, vagy nem kerül magasabb kategóriába (gyakornok ped1-be, ped1-ből ped2-be stb.) a tanár, illetve akit korábban átsoroltak (és még nem nyugdíj előtt áll), nekik "visszamenőleg" kell mindezt megcsinálni, hogy pl. a ped2-ben maradhassanak. Hallom, egyes általános iskolákban (talán máshol is) kétszer-háromszor is elpróbálják az osztállyal azokat az órákat, amelyekre jönnek a tanfelügyelők...

Mi értelme van mindennek? Miért azokat preferálja a rendszer, akik mindent megtesznek a maguk minél jobb minősítése, "fényezése" érdekében, azokat pedig, akik ezt a rengeteg munkaórát inkább a tanulóikkal való foglalkozásra fordítják, azokat gyakorlatilag kilöki? Ha visszaemlékeznek, ha Ön visszaemlékszik, mondjuk a középiskolában azokra a tanáraira, mert valószínűleg találkozott ilyennel (is), akit példaképnek tekintett emberi kvalitásai, szakmai felkészültsége, következetessége, humánuma, humora vagy bármi más okán, mit gondol Ön, volt-e bármi köze mindennek ahhoz, hogy hogyan adminisztrálgatta önmagát, vagy épp hány óravázlatot írt a fiókjának? Az én tapasztalatom alapján semmi!

Nos, ebből lett elege a pedagógus-társadalomnak, mert egész egyszerűen nem látszik a vége ennek az értelmetlen munkáltatásnak.

Újabb és régi problémák – megoldások nélkül

Aztán felszínre tört sok más megoldatlan kérdés is. Aki szerint a KLIK működőképes, az vagy ostoba, vagy hazudik, mert az érdekei ezt kívánják. Minden szervezetelméleti kurzus első óráján megtanítják a szubszidiaritás elvét, azaz a keletkező problémához a lehető legközelebb kell vinni a megoldására képes döntési szintet. A KLIK ennek épp az ellenkezőjét testesíti meg. Korábban iskolaigazgatói hatáskörben lerendezett ügyek tucatjai kerültek tankerületi igazgatói, sőt, KLIK elnöki magasságokba. Egy hiányszakos nyugdíjas pedagógus foglalkoztatásához pedig egyenesen egy kormány mellett működő, ritkán ülésező testület döntése szükséges. Az elég szerencsétlen struktúrában létrehozott KLIK (a legkisebb tankerületekhez 5-6, a legnagyobbakhoz 70-75 intézmény tartozik a tagintézményekkel együtt), szinte az egész magyar közoktatásra telepített vízfejjé vált, s önmagában gerjeszt korábban nem is ismert, új gondokat, s a fenntartására fordított források tényszerűen az iskolák költségvetéséből hiányoznak. Kiesett ugyanakkor a közoktatás jogszerű és formális finanszírozásából a települési önkormányzatok – másként a helyi közösség – korábbi (fenntartói) támogatásának egy része is. Az elmúlt évtizedekben sok település gyakran erőn felül is költött az iskoláira, hiszen az erről döntést hozók székeiben a tanulók szülei ültek, de legalábbis ők szavaztak e pozíciók betöltőiről. Ahol a működtetés az állami fenntartásba vételt követően a települési önkormányzatoknál maradt, jellemzően ma ott is csak annyit adnak, amennyit nagyon muszáj, hiszen sem az igazgató kinevezésébe, sem a pedagógiai programba, sem az iskolai költségvetésbe nincs semmilyen beleszólásuk. A centralizált szervezet létrehozásától remélt megtakarítás így csak a kormányzati propagandában létezik. A központokkal való folyamatos kapcsolattartás: a rengeteg utaztatási, telefon és postaköltség, a KLIK-es dolgozók bérbesorolása stb. nem olcsóbbá tették, hanem megdrágították egy-egy megye államosított iskoláinak a fenntartását. Különböző kimutatásokkal próbálják bizonygatni, hogy az új struktúrában kevesebbe kerül a közoktatás fenntartása. Ehhez „trükkök százait” alkalmazzák. Jellemző a betöltetlen álláshelyek zárolása, ilyenkor „belső helyettesítéssel” láttatják el ezeket az órákat, amiért nem fizetnek semmit a helyettesítő tanároknak, ugyanezt alkalmazzák a beteg, vagy bármi más okból hiányzó pedagógusok esetében is. Ismeretlen mértékben csökkentek az iskolák ún. saját bevételei (terem, tornaterem bérbeadása), mert ezek a KLIK számlájára foly(ná)nak be, a bevételt hozó intézmény így nem részesedik ebből, elveszett tehát a saját bevétel termelésére való érdekeltség. A kifizetetlen számlák egy részét áttolják a következő gazdálkodási évre, s nem volt ritka a közmunkások „visszafoglalkoztatása” sem. Előfordul, hogy az iskolák által más célra elnyert, pl. pályázati pénzeit, vagy épp az Arany János Tehetséggondozó Program bonyolításának fedezeteként érkező forrást egész egyszerűen égetőbb problémák megoldására használják el. A legjellemzőbb talán az intézményvezetők, pedagógusok indirekt rákényszerítése egyes dologi kiadások, így a másolópapír, tisztítószerek, higiéniai eszközök, sporteszközök, karbantartási anyagok, szakmai anyagok „egyéb forrásokból” való beszerzésére. Ezek jellemzően a szülők, a tanulók, a tanulók szüleinek vállalkozásai segítségével, az iskolai alapítványi pénzek fals felhasználásával, illetve az igazgatók, pedagógusok pénztárcájából(!) oldhatóak meg. Éves szinten, országosan bizony milliárdokról beszélünk. Lássuk be: egy tisztességesen finanszírozott rendszerben mindezek fel sem merülhetnének.

A magyar közoktatás fő problémái nem a fenntartó kilétéből adódtak, s önmagában nem is a központosításból erednek. Sokkal inkább abból, hogy a nyílt tekintetű, az iskolába 6 éves korukban örömteli várakozással belépő kisdiákok egyre nagyobb hányada négy-öt év alatt megutálja az iskolát, de minimum a "tanulást" és/vagy a pedagógusokat. Miért történik mindez? Miért nem lehet a XXI. század követelményei szerint kiscsoportokban, megfelelő módszertani kreativitással, mindehhez a szükséges eszközrendszert biztosítva (a színes kartonpapírtól az értelmes módszertani továbbképzésekig) élménypedagógiát megvalósítva tanítani? Ehhez a magyar pedagógusok döntő többségében megvan az igény. Jellemzően megvan a képesség is, illetve ahol nincs, ott jelentkezik e módszertan elsajátításának szándéka, sőt szorgalmazása.

Saját tanulmányai alatti, vagy gyerekei tapasztalatai alapján joggal teszi fel a kérdést a szülő – s bizony, ez is égető probléma –, miért tűri el a magyar közoktatás rendszere azt, hogy olyan tanárok is katedrára állhassanak, akiket iskola közelébe sem szabadna engedni. A szülők és diákok mellett ez a helyzet minden tisztességes pedagógus és iskolai vezető számára is súlyos és megoldandó gondot jelent. Egy-két alkalmatlan tanár léte képes szétverni több tucat főből álló nevelőtestületeket. Ilyenkor ugyanis a rosszul értelmezett kollegialitás vagy szolidaritás, illetve a „mundér becsületének védelme” csap össze a tanárin belül a szakmai tisztességre való törekvéssel, a „mundér becsülete védelmének” másként való értelmezésével. De odáig már nagyon ritkán megy el egy tantestület, hogy összefogjon egy-egy alkalmatlan kollégával szemben. Jellemzően a tantestületek nem képesek megoldani az ilyen helyzeteket, az intézményvezető, a KLIK óta a fenntartó kompetenciái ezek. A KLIK az iskolák talán legsúlyosabb működési problémáját azzal okozta, hogy kivette a munkáltatói jogokat az intézményvezető kezéből, s első két évében KLIK elnöki hatáskörbe, 2015 áprilisától tankerületi igazgatói körbe telepítette ezeket. Soha nem fogja átélni egy távoli irodában ülő hivatalnok – legyen egyébként bármilyen okos vagy tisztességes – azt az iskolai miliőt, amit egy-egy alkalmatlan tanár jelenléte eredményez nap nap után egy iskolában, egy tanáriban, s főleg-főleg az osztályteremben. S a lényegében bebetonozott közalkalmazotti státusz miatt nagyon súlyos és nagyon egyértelműen bizonyítható dolgoknak kell ahhoz történnie, hogy az igazgató jelzésére a KLIK tisztviselői megmozduljanak, s ne csak arról győzködjék az igazgatót, hogy a munkaügyi bíróság úgyis visszahelyezné a kollégát. Mert valóban, e bíróságok tán 95 %-ban (jellemzően formai okokra hivatkozva) a pedagógus munkavállaló javára döntenek, s minimum sokmilliós kártérítést fizethet a munkáltató ilyen esetekben. A köztisztviselőknél a „bizalomvesztés” jogszerű felmondási indokká vált, a közalkalmazottaknál, így a pedagógusoknál nem. Bizonyára sok tanár és szakszervezeti vezető nem fog ezzel egyetérteni, de álláspontom szerint azon túl, hogy az intézményvezetők számára vissza kell adni a munkáltatói jogokat, lehetővé kell tenni számukra, hogy sokkal egyszerűbben, jogszerűen megválhassanak az alkalmatlan tanároktól, mint ez az elmúlt évtizedekben lehetséges volt. Meggyőződésem szerint ez – tudomásul véve a remélt megvalósulást követő kockázatokat – az egyik legfontosabb eszköz lehetne az intézményvezetők kezében az intézmény tényleges igazgatására.

A EU tagállamok átlagosan a GDP-jük 5,5 százalékát költik oktatásra és képzésre, Magyarország esetében ez az egyik legalacsonyabb, 4,7 százalék volt a felmérés utolsó évében, 2013-ban. S bizony, az elmúlt évtizedben kisebb-nagyobb mértékben, de folyamatosan csökkent a közoktatásra fordított állami költségvetési kiadás. Miért gondolja vajon az állam, hogy ha pénzt von ki az oktatásból – miközben átszervezi, mert úgy „olcsóbb” – attól növekedni fog az oktatás/képzés színvonala? A finnek, a dánok, az angolok vagy akár a lengyelek ezt egészen máshogy látják, ezért (is) sikeresebbek nálunk. De vannak itthoni példák is. Ha visszaemlékszünk báró Eötvös József munkásságára, vagy akár a Trianon utáni Csonka-Magyarország talpra állításában meghatározó szerepet játszó gróf Klebelsberg Kunó kultuszminiszteri tevékenységére, megállapíthatjuk, hogy hazánk gazdasági és kulturális emelkedése elsősorban – gróf Széchenyi István meghatározását kölcsönözve – a „kiművelt emberfők” sokaságára épült. Az elmúlt másfél évszázadban, amióta létezik közoktatás, a felnövekvő generációk tanításába, képzésébe öntött állami pénz Németországtól Japánig, Kanadától Ausztráliáig és Magyarországtól Szingapúrig vagy Dél-Koreáig mindenütt bőségesen megtérült. S bizony, e megtérülés nem mérhető az aktuális pénzügyi év végéig. Minimum egy-két évtized, azaz történelminek nevezhető távlatban való gondolkodás, szemlélet szükségeltetne a döntéshozóktól. E döntések tehát nem is annyira a mai felnőttek, sokkal inkább a gyerekeink és az unokáink jövőjét határozzák meg. Kérdés, hogy ők képesek lesznek-e arra, hogy sikeressé tegyék a hazánkat abban a nagy nemzetközi versenyben, amelyben számos vonatkozásban kétségkívül hendikeppel veszünk részt, vagy egyre gyorsuló ütemben menekülnek majd innen, látva az aktuális politikai elit cinizmusát, dilettantizmusát és mérhetetlen önzését. Ez utóbbi legjellemzőbb megnyilvánulása az a pofátlan, gyakran a törvényhozás, illetve a kormányzat szintjéről gerjesztett és irányított korrupció, amiben tisztességes ember nem vesz részt, látva azonban ennek minden erkölcsi értéket leromboló következményeit, sok-sok fiatalunk inkább más országokban keresi, vagy keresi majd a boldogulás lehetőségeit.

Tegyük fel azt a kérdést is, miért gondolja a társadalom és az aktuális hatalom jelentős része, hogy ha a gyerekek frusztrált, kimerült, alulfizetett, a jövőjükért aggódó pedagógusokkal találkoznak nap mint nap 5-6-7 órában, attól motiváltakká válnak a tanulás iránt? Ha tetszik, ha nem a „tanult ember” elsődleges mintája a diák számára a tanára. Ha azt látja, hogy ő a „nemzet napszámosa”, bizony, nem fogja törni magát, s tanulásra motiválatlan gyerekekkel a képzeletbeli ideális pedagógus is csak szárnyaszegett madár.

A demonstráció

Kérem, hogy minden nem pedagógus képzelje el, hogy milyen súlyú mindennapos problémák vannak az iskolákban, ha ez az egyébként állami köldökzsinóron tartott, kiszolgáltatott, béremeléssel is megvásárolni próbált pedagógus-társadalom szinte fellázadt egy néhány baklövést felvető nyílt levélhez csatlakozva. Túltette magát félelmein, s eljutott oda, hogy már minden mindegy, „csak láncait veszítheti”. Ennek a lázadásnak, forrongásnak fontos eseményét láthattuk 2016. február 13-án a Kossuth téren. S ez a demonstráció mérföldkő lehet, egyrészt a résztvevők létszáma, az ott megjelent, a pedagógusok tiltakozásával szolidaritást vállaló egészségügyiek, más közalkalmazottak, szülők és diákok miatt, illetve egyelőre úgy tűnik, egységesen összezártak a megosztási törekvésekkel szemben. Tárgyilagos, tartalmas beszédek mellett a komoly téma ellenére szellemes, sőt, kifejezetten humoros felszólalások is elhangzottak, így vált a tiltakozás igazán életszerűvé, a kormánypártok, illetve az általuk irányított sajtó vádaskodásait megfelelő stílusban tudták a helyére tenni. Szerencsére politikust nem engedtek a mikrofon közelébe.

A KLIK fenntartása presztízskérdés?

S hogyan tovább? Nehéz jósolni. Ha képesek a most lényegében egységbe kovácsolódott tiltakozók megőrizni távolságtartásukat a rájuk akaszkodni szándékozó ellenzéki pártoktól, ha továbbra is összezárnak a kormányzat megosztó, bagatellizáló, megvásárlásukkal, vagy épp megfélemlítésükkel próbálkozó törekvéseivel szemben, nagyon messze eljuthatnak. S ha elérik céljaikat, ha nem, bármi megtörténhet. Mert, ahogy 2008 májusában a „vizitdíjas” népszavazás az akkori kormány bukását eredményezte, mert mindenki tisztában volt vele, hogy az nemcsak a vizitdíjról szól, most a KLIK fenntartásának presztízskérdéssé avatása lehet az a banánhéj, amin elcsúszhat, sőt elbukhat a jelenlegi kormányzat. Igen. Mert nemcsak a tanárok, hanem sok-sok szakma, ágazat dolgozói emlékezni fognak arra, hogy minden jelzésükre, figyelmeztetésükre tiltakozásukra leginkább a kétharmad szóval válaszoltak az elmúlt hat évben.

Igen, lehet kétharmados törvényt hozni arról, hogy Magyarországon mostantól nem működik a gravitáció. Nem javasolom azonban egyik törvényhozónak, kormánytagnak sem, hogy egy ilyen szavazást követően kisétáljon a Parlament ablakán vagy kilépjen az esztergomi bazilika tornyából. Zuhanás közben, utolsó gondolatával rá fog ugyanis döbbenni, hogy még kétharmaddal sem lett mindenható.